Újabb éjszakai látogató...

A következő eset tavaly nyáron történt meg velem, júniusban.

Korábban már írtam bejegyzést egy hasonló történésről, amikor is barátnőmmel egy Mecsek közeli faluban megszálltunk egy régi vendégházban. Akkor első éjszaka arra ébredtem fel, hogy egy nagyon kíváncsi valami, vagy valaki turkált a földön hagyott szatyrainkban hangos csörgések közepette, és nem igazán zavarta, hogy zajt csap vele. (Nem volt semmilyen állat a házban, az épület szép és karban tartott volt, egérnek különben is nagyon nagynak kellett volna lennie ahhoz, hogy ekkora zajt csaphasson.) Ez az újabb megmagyarázhatatlan esemény otthon ért engem, szintén éjszaka. Nem is volt annyira késő még, nagyjából 22:00 és 23:00 óra között lehetett. Addigra még nem sikerült elaludnom sem, tehát ébren lepett meg a valami, teljesen magamnál voltam, még csak félálomig sem sikerült elkábulnom.

Egyszer csak egy szokatlan hangra lettem figyelmes. Furcsa surrogó hang volt, amit ahhoz tudtam volna hasonlítani, mintha egy kisebb propeller zakatolása lett volna. Biztosan nem az volt, csak próbáltam valamihez hasonlítani. Ez a surrogó zúgás nem volt erős hang, nem olyan volt, mint ami betölti az eget, hanem sokkal halkabb és közelebbi, ami kintről szűrődött be a szobámba. A szobám ablaka a verandára néz (kertes házban lakom). Olyan volt, mintha valaki beindított volna hirtelen az udvaron valami drónt, amit az ablakomhoz irányított volna. A hangjából ítélve abszolút arra következtettem, hogy - ez talán viccesen hangzik - egy kicsike jármű lehetett, vagy valami más gépezet, amely a tornácunkon landol az én ablakomnál. A valami határozottan landolt egyet egy kis puffanással a fal túloldalán, aztán egy pár másodperces csend következett, amialatt én döbbenten és mozdulatlanul feküdtem és hallgatóztam, azon gondolkodva erősen, hogy mi lehetett ez. A néhány másodperces csend után pedig hirtelen azt hallottam legnagyobb megrökönyödésemre, hogy az ágyam végében álló íróasztal alatt, a szemetes vödörben hangosan turkálni, matatni kezd valami zörgetve a papírokat és szemetet. Olyan hangosan csörgött, zörgött, mintha valaki kézzel túrt volna bele a vödörbe. Szintén csak egy pár másodpercig tartott a turkálás zaja, közben pedig én még mindig nem nagyon mertem megmoccanni az ágyban. Ennél jobban azonban nem voltam megijedve, hiába volt furcsa hallgatni ezt. Azt hiszem az ember agya ilyenkor bekapcsol, és automatikusan ellent mond a megmagyarázhatatlannak, azzal nyugtatja magát, hogy semmi különös nem történhet, nem lehet az, hiszen az nonszensz. Vagy pedig azért nyugtatja magát, mert úgy gondolja, nem érheti baj, bármiféle jelenés, vagy látogatás részese is lesz. Én ebbe az utóbbiba tartozom. A meglepődésem nagyobb volt a félelmemnél, de azért, ahogyan szoktam, mikor rosszat álmodok, vagy egyszerűen csak védelmet szeretnék kérni a biztonság kedvéért, akkor is rögtön Mihály arkangyalt kértem meg, hogy vigyázzon rám. (Ez egyébként mindig beválik, bármikor rosszat álmodok és felébredek az éjszaka közepén, és kérem, szinte azonnal megnyugszom és még csak nem is folytatódik tovább a rossz álom.) Noha ez nem álom volt, hanem valami más, ami valahogy idecsusszant a mi fizikai síkunkra, ki tudja honnan, a bevédés itt is működött. Kb. egy fél perc sem telt el, és abbamaradt a zörgés, csörgés a szobában. Nem tudom, mi volt az, de elment.

Szerintem az ilyen lények, legyenek akármik, egy másik dimenzióból érkeznek. Azzal magyarázhatnám meg, hogy féregjárat nyílhatott itt az ablakomhoz közel az udvaron, és bármilyen scifin és nevetségesen hangzik, átrepülhetett rajta egy kicsi valami. Nem tudhatjuk, honnan jött és miféle technikát használt, de egyszerűen nem csinálhatta máshogy, minthogy átjött a falon és éppen ott, ahol az íróasztalom alatt a szemetesvödör állt. Nem tudom, miért tetszhetett meg neki, vagy hogy mit akart egész pontosan. Pusztán kíváncsi volt, vagy keresett valamit? Minden esetben él a "Nincs véletlen" elve, tehát nem tudom elképzelni, hogy csak tök véletlenül idevetődött. Az, hogy ide jön valami "űrlény" és a kukámban kotorászik, elég röhejes feltevésnek tűnhet, mégis ilyesmi történt... (Utólag még megjegyzendő, hogy a házban nem tartunk állatot, és habár kertes házról van szó, a házban nincs egerünk, aminek ezúttal is elég nagydarabnak és izmosnak kellett volna lennie ekkora zajhoz.)

 A további miértekre adott teóriákat, magyarázatokat inkább már a fantáziára bízom...

Személyes földönkívüli kapcsolatom

Az én történetem nem a megszokott értelemben vett ufós sztori, sokkal inkább spirituális jellegű. Úgy is mondhatnám, hogy a földönkívüliekkel való kapcsolatom összeolvad valami sokkal magasabb és nemesebb érzéssel, mint amit Földön meg lehet tapasztalni a maga 3D-és sűrűjében. Hozzám nem jöttek (eddig még) fizikai formában, mégis ezek a történések határozottan jelen vannak az életemben.

Kiskorom óta tudok Róluk, és ahogy telt az idő, és felnőttem, mindig más és más szinten érzékeltem Őket, egyre tisztábban. Az én helyzetemben elég furcsa is lenne, ha ahhoz, hogy higgyek bennük, fizikai szemmel kéne látnom őket. Bíznom kell a saját belső látásomban és az intuíciómban. Nekem ezt a leckét tanítják meg. Hogyan tud egy vak tökéletesen tájékozódni a feketeségben...

A hasonló című bejegyzésemben már elmeséltem apukám találkozását Egyikükkel, ami vele valóban megtörtént 3D-és fizikai szinten, amit én előre láttam és megmondtam a családom tagjainak. Most arról mesélek, hogyan kaptam a legelső visszaigazolást Velük kapcsolatban.

Amikor rátaláltam erre a meditációra, aminek a hanganyagát hallgatva, saját felelősségre, lehetőség nyílt visszautazni előző életeinkbe, én is kipróbáltam. Ekkoriban több elmúlt életemet is megismerhettem. Mivel a meditáció alatt látottak után mindig végeztem egy kis utánanyomozást a neten és meg is kaptam a visszaigazolásokat arra, hogy valós dolgokat tapasztaltam, felbátorodtam belenézni abba az életembe is, ahonnan a Velük való kapcsolatom származott. Ugyanis biztos voltam benne, hogy a beugró emlékképek azt jelzik, hogy egyszer már éltem Ott, és a mostani életemben valamiért újra visszavezetnek a szálak, illetve nem véletlenül kerültek ismét előtérbe.

Akikkel kapcsolatban vagyok, az emberekhez hasonlítanak, tehát nem a nagy fekete szeműek, de pontosabb, ha azt mondom, az emberek hasonlítanak Őhozzájuk (is). Hiszen a Föld olyan, mint egy olvasztótégely, igen csak sokféle földönkívüli lény génjeit hordozgatjuk, bár ezzel nem mondtam semmi újat. És itt szeretném megemlíteni azt az elméletet is, hogy az emberek génjei rengeteg emléket is tartalmaznak az "őseikre" vonatkozólag (nem fizikai szintűeket), nem beszélve magáról a lélekről. Az emberekben, a népcsoportokban, a lelkükben egyszerűen benne van az a tudás, amit megőriztek, de ezzel sem mondok újat. Ez a tudás az emlékezés, ha nem tudatosan is, de nem csak spirituális tanításokat tartalmaz, hanem életérzést, stílust akár építészetben, művészetben és egyéb tulajdonságot, nagyobb fogékonyságot hol erre, hol arra, attól függően, hogy KIKNEK a génjeit őrzi, vagy honnan jött a lelke.

Ahány nép, annyi tulajdonság, annyiféle életstílus, ez egyértelmű. De vajon miért PONT úgy építkezik egy bizonyos népcsoport, ahogy, honnan jött neki ez a stílus, a másik meg miért PONT amúgy. Nyilván beleszólnak ebbe a földrajzi adottságok is. A japánok azért építettek olyan könnyed lakóházakat, hogy ha földrengés van, ne zúzza szét őket a nehéz építőanyag, de emellett nekik is megvannak a maguk jellegzetes formái, ami csak rájuk jellemző.

Arra szeretnék kilyukadni, hogy "az ahogy fent, úgy lent" elv szerint, más bolygókon is találkozhatunk olyan hasonló stílusú épületekkel, városokkal, mint amilyeneket a Földön láthatunk, sőt hasonló államirányítási rendszerrel, bár ez elég hülyén hangzik, mert a magasabb dimenziójú világokban a népeknek nincs szüksége rá, hogy irányítsák őket, maximum szellemi vezetőre, vagy többre, akinek a szerepe szakrális. ŐK pontosan ilyenek.

Legelsőnek ebben a meditációmban láttam tulajdonképpen, hogy hasonlóan élnek ott is, mint a Földön az ember. Egy irdatlanul hatalmas várszerű épületet láttam zöld környezetben. Nem mondom, hogy máshol is így van, de itt egyáltalán nem valami extrém, futurisztikus város tárult elém, hanem inkább egy középkori várerődre emlékeztető épület, mint amilyet a Földön is láthattunk, amikor még nem fertőzte meg az emberiséget ez az elrobotiasodott  életstílus, ami egyre távolabb vitte a természettől, a forrástól.

Irdatlan magas belterű csarnokban sétáltam, fekete-fehér kockás padlózaton, a falakon messziről festményeket láttam sorban egymás után.

Lényegében ennyi volt, az eközben átélt érzések sokkal beszédesebbek voltak. Ezután pedig akkor még én is értetlenkedtem egy sort, hogy ez most mi volt, hiszen nem erre számítottam.

A festmények érthetőek voltak, mert ezen a bolygón hihetetlenül nagyra becsülik a művészeteket, és rendkívüli módon sugározzák magukból az ott készült képek azt az energiát, ami átjárja az egész bolygót. Én is mindig nagyon erős késztetést éreztem arra, hogy rajzoljak, hogy kiadjam valahogy magamból azt, ami ott van bennem és ki akar áradni. Ezután nem sokra rá kezdtem el olyan mandalákat készíteni, amiket kifejezetten már annak tudatában csináltam, hogy tisztában voltam vele: én innen származom.

Amikor megcsináltam az első mandalát, amit egyenesen ennek a bolygónak a hatására hagytam megrajzolódni, megmutattam először anyunak, hogy mit szól hozzá. Semmit nem mondtam senkinek abból, hogy hova vitt az a meditáció, annál érdekesebb volt, amikor anyu fölé tette a kezét és egy kis koncentrálás után azt mondta, hogy ő egy csarnokot látott oszlopokkal és festményeket a falakon. Pár nappal később japán barátnőm, mikor eljött hozzánk és megmutattam neki is a mandalát, anélkül, hogy anyu és én bármit is szóltunk volna róla, ő azt mondta, hogy előtte egy vár jelent meg.

Anyu egy alakot is látott elé sétálni, amikor a mandalán keresztül "átnézett" hozzájuk és ott találta magát abban a csarnokban. Az arcát egyszerűen nem látta, de tudta, hogy férfi, és azt is, hogy az ottani apám volt az. Az Ő arcát én kristálytisztán látom magam előtt, mint ahogy sokaknak az ottaniak közül.

Emlékszem, kiskoromban volt egy olyan játékunk itthon, ami körkörös drótokból állt és mindenféle alakzatot lehetett belőle hajtogatni. Ez megint egy olyan emlékem, ami totál hétköznapi és semmitmondó, ha a logikáját keressük, mégis teljesen élénken megmaradt bennem, pedig körülbelül négy éves lehettem. Éppen ezzel játszottam, hajlítgattam, tekergettem. Amikor egy gyűrűs bolygó formájú alakzatot hajlítottam belőle, mélyen elgondolkodtam rajta, nézegettem, és azt mondtam magamban: Ez most pont úgy néz ki, mint az Erla...

Amikor megszólít egy vadidegen...

Biztosan veletek is megtörtént már, hogy az utcán egy vadidegen ember minden átmenet nélkül beszélni kezdett hozzátok olyasmiről, amiről azt sem tudtátok mire föl mondja a magáét és úgy egyáltalán, hogy jött ez neki. Esetleg utána pár percre rá kiderült, hogy nem is magyarázott annyira hülyeséget... Ekkor azonban felmerül bennünk, vajon hogy volt ez lehetséges?

Elképzelhető, hogy ezekben az esetekben egyikünk, másikunk néhány másodpercre tudatilag egy párhuzamos dimenzióba kerül, ahol olyasmit lát, ami az eredeti valóságában ott sincs, meg sem, illetve egyáltalán nem úgy történik? Netán az illető idegen, aki beszél hozzánk olykor nem is emberi lény? Ez esetben angyali megtestesülés, aki figyelmeztetni akar valamire, vagy egy földönkívüli lény, aki csak álcázta magát?

A következő elgondolkodtató eset egyik barátnőmmel, M.-el történt, amely még a fenti feltevéseket is kissé vitatja, hiszen magában, az esemény helyszínében sem volt éppen semmi, ami veszélyforrást jelenthetett volna.

M. biciklivel tartott hazafelé a piacról egy egyenes útszakaszon, tehát egyáltalán nem volt útkereszteződés sem, ami különösebb figyelemre késztethetné az embert. Nem kellett semmi mást tennie a jelen helyzetben, mint békésen tekernie a biciklit a napsütésben és közben a madarak csicsergését hallgatni.

Egyszer csak mégis arra lett figyelmes, hogy egy középkorú férfi a gyalogos útról magyarázni kezd neki. Visszanézett rá és azt látta, hogy az idegen férfi felháborodva és riadtan hajtogatja neki a következőket: "Maga nem fél, hogy elütik?! Még csak balra sem nézett, a Jóisten vigyázhatott magára, hogy el nem ütötték!" Mindezt úgy, hogy az egyenes szakaszon közel sem volt kereszteződés. M. egyáltalán nem értette az egészet, hiszen semmiféle veszélyhelyzet nem állt fönt, nem értette mi történhetett. Ennek ellenére még látta, hogy a férfi teljesen kikelve magából még újra és újra elmondja ugyanezeket, immár a mellette álló másik két férfinak is. Mivel M. a kiabálót is viszonylag csak későn, pillanatok múlva vette észre, azon is eltöprengett, hogy talán nála történhetett meg az, hogy a tudata teljesen máshol időzött egy rövidke időre, ám még ez sem adhatott magyarázatot arra, miért esett pánikba a férfi egy veszélytelen útszakasz mentén. Mit érzékelhetett ő, és barátnőm, vajon mit nem érzékelhetett?

Egy másik biciklis eset velem történt meg, amikor egy túra után tekertünk hazafelé az utcán. Kerékpárúton haladtunk a járda mellett teljesen szabályosan, tehát még csak nem is az út szélén voltunk, ahol autók jártak. Még csak gyorsan sem mentünk, hiszen kicsit már fáradtak is voltunk. Normál, kényelmes tempóban szépen nyugodtan tekertünk egymás mögött. Két-három fiatal srác ácsorgott a gyalogos járdán, és ahogy elhaladtunk mellettük, az egyik utánunk kiabált, hogy "Óvatosan a bringával!" És még folytatta a kiabálást, magyarázott valamit, és hiába néztem hátra értetlenül, már nem hallottam a többit. Az intelmet szintén úgy kaptuk, hogy semmi alapja nem volt.

Teljesen úgy hatott, mintha egy vadidegen fiatal férfi hirtelen kioktatott volna minket, ami pedig normális esetben ugye nem szokás, főleg ha értelme sincs.

Mentünk tovább, jócskán eltávolodtunk tőlük, áthaladtunk néhány zebrán. Ekkor történt, hogy egy zebra után, feltekerve egy járdaszigetre, az előttem lassan haladó biciklis társam, vette egy hirtelen manővert, hogy kikerüljön egy alacsony kis oszlopot, ami az aszfalt közepéből "nőtt ki". Engem, aki éppen a gondolataimba voltam merülve, teljesen felkészületlenül ért, és azon nyomban, gyönyörűen telibe trafáltam az oszlopot. Az volt a szerencsém, hogy lassan hajtottam neki, de így is hatalmasat borultam. Nem tudom, volt-e már valakivel hasonló, de az esés közben mintha lelassult volna minden. Szó szerint, mintha hirtelen egy lassított felvétel részese lettem volna, és kockáról-kockára éltem volna át az esést. Egy megadó beletörődéssel még bele is tudtam közben gondolni, hogy "ezt nem úszom meg most, nagyot borulok", és hogy "de ciki, most biztos, mindenki engem figyel, ahogy éppen zakózom"

Ezután úgy egy fél órával, jutott csak eszembe, és emlékeztem vissza rá döbbenten, hogy az idegen gyalogos srác mintha pont ezt látta volna előre, és ő akkor tényleg figyelmeztetni akart!

Volt még egy hasonló esetem, ami annyiban tért el az előzőektől, hogy itt egyáltalán nem figyelmeztetés történt, hanem konkrétan belém látott egy idegen idős bácsi.

Dolgozni mentem este, mert aznap éjszakai műszakba voltam beosztva. Éppen nagyon rossz, zaklatott lelkiállapotban voltam, nem néztem senkire sem, leginkább magam elé, és csak szedtem a lábam. Egy aluljáró lépcsőjén mentem lefelé, amikor is csak fél szemmel láttam, hogy egy bácsi jön lassan fölfelé. Amikor egymás mellé értünk a lépcsőn, a bácsi megállt hirtelen, és felém fordulva, kedves, nyugtató hangon csak ennyit mondott nekem: "Nem bánt senki"! És rögtön haladt tovább, mintha mi se történt volna, de én sem álltam meg egy pillanatra sem, csak néztem magam elé tágra nyílt szemmel, és azon gondolkodtam, hogy ez most mi volt...

Végezetül, az utolsó eset, amit még elmesélek, anyukámmal történt. Anyukám, aki szintén nagyon nyitott és érdeklődő a spiritualitás iránt, gyakran olvasgat ilyen témájú weboldalakat. Az egyik, amit különösen szeret látogatni, "fénymunkásokról", illetve "fénymunkásoknak" szól. Néhány nappal azelőtt, hogy megtörtént az, amit mindjárt elmesélek, azt olvasta, hogy figyeljenek az emberek a környezetükre, mert bárhol bármikor összetalálkozhatnak egy angyali lénnyel, akit fel fognak ismerni, hogy Ő az.

Anyukám persze nyitottan és kíváncsian várta, hátha ő is azon szerencsések közé fog tartozni, akik tapasztalnak valamit. Így is lett.

Egy teljesen megszokott, népszerű helyszínen, egy gyorsétteremben ült anyukám, mert a vonat indulásáig még volt egy kis ideje. A mellette lévő asztalnál egy idős házaspár ült és beszélgetett, de nem sokra rá, néhány perc múlva fölálltak, hogy távoznak. Az idős asszony, ahogy vette a kabátját, megfordult és anyukámra nézett. Rákacsintott, ami szintén nem egy megszokott dolog egy vadidegentől, aztán elment.

Én csak annyit mondok, amellett, hogy vannak emberek, akik többet látnak, mint az átlag, személy szerint biztos vagyok benne, hogy ŐK is köztünk járnak, legyenek angyali vagy  akár jó szándékú földönkívüli lények, de nem vagyunk magunkra hagyva.

https://www.youtube.com/watch?v=hZHUzHbFkJs&t=2s

"Szörnyország"

Egy kisgyerek képzeletvilága legalább annyira érdekes és figyelemreméltó lehet, mint azok a megdöbbentő kijelentések, amik olykor elhagyják a száját. A gyerekek rengeteg mindent látnak a belső szemükkel, illetve hallanak és tudnak dolgokat, csakhogy ezek a legtöbb esetben annyira eredetiek, hogy az ember elképzelni sem tudja, honnan vehet ilyeneket...

Kiskoromban tesómmal rengeteg szörnyet "találtunk" ki. Hála az égnek, mindig úgy voltam vele, hogy rajzot sosem dobunk ki, így egy rakás rajzot őrzök gyerekkoromból, amiken előszeretettel örökítettem meg én is furábbnál furább lényeket, és a mai napig érdekes visszanézegetni őket.

Nem tudom másnál volt-e, vagy van-e ilyen, de tesómnak és nekem volt egy fő játékunk, amit rendszeresen játszottunk az egyéb más új játékok mellett. A fő sztorija ennek mindig az volt, hogy harcosok vagyunk egy másik bolygón és az a feladatunk, hogy megvédjük a rajta élő embereket a szörnyektől. Valójában négyen voltunk a csapatban. A másik két társunk azonban "nem létezett", legalábbis őket mindig csak magunk mellé képzeltük. Határozatlan időközönként tesómmal úgy "láttuk", eljött az idő egy újabb szörny irtásra, ami azt jelentette, útnak kell indulnunk és tennünk kell a dolgunkat. Csak mi tudtuk megszabadítani azt a világot a szörnyektől.

Még nem tudtam írni, amikor már képregényszerű kis rajzolt könyvecskéket készítettem összetűzdelt lapokból, mert már akkoriban, elég korán éreztem erős késztetést arra, hogy valahogy megjelenítsem, lerajzoljam azt, amit belül látok. Így született meg több tucat, úgy nevezett "Szilvis könyv", mert ez alatt a gyűjtőnév alatt futott az összes. Mind ugyanazt a folytatásos történetet tartalmazták, külön epizódokként.

Később, amikor már folyékonyan tudtam írni, írott történetekben és képregényben is megörökítettem ezt a sztorit, amihez annyira ragaszkodtam, sőt dokumentálni akartam ezzel kapcsolatban lehetőleg mindent. Mindig imádtam elveszni a részletekben, ezért térképet is rajzoltam, megírtam a nép eredetmondáját, és rövid összefoglalóban a nép történelmét az ókortól kezdve. Volt külön írásuk és lejegyzeteltem egy csomó kreált nyelvet, amiket a bolygó különféle népcsoportjának tulajdonítottam. Ezek persze halandzsa nyelvek voltak, de akkor is felmerült bennem a kérdés, mégis kikről és miért akartam ennyire adatokat gyűjteni?

Boldog és élménydús gyerekkorom volt, azt leszámítva, hogy nem igazán szerettem az óvodát sem az iskolát. Igazából semmi sem hiányzott amiért egy másik világba akarjak menekülni és ne akarjak tudomást venni a valódi körülöttem lévő világról. Egyszerűen csak imádtam ezt a másikat és sokszor képzeltem azt, hogy majd jönnek értem és "haza fognak vinni". Egyébként is rajongtam az UFO témáért...

Tesóm már gyerekként is, ha mondhatom ezt, realistább volt nálam. Emlékszem rá, amikor úgy kilenc éves lehettem, ő meg hét, amikor azon vitatkoztunk, hogy létezik-e Szörnyország avagy nem. Tesóm, habár továbbra is szívesen játszott velem ilyet, akkor arról akart meggyőzni, hogy ez az egész valójában nem létezik. Hát, mély nyomokat hagyott bennem, még mindig úgy emlékszem erre a jelenetre, mintha múlt héten lett volna, pedig már harminckettő vagyok.

Sok idő eltelt azóta, de úgy gondolom, lehetett ebben az egészben valami igazság. A negatív entitásokat szerintem simán lehet szörnyként érzékelni, sokféle formában megjelenhetnek.

Mindenkinek van egy saját világa, ami számára valamiért nagyon fontos. Vagy tudatos és emlékszik rá, vagy nem. Azt hiszem, nekem ez az a világ. Nem mondom, hogy odaát valami szuperhős lennék, de azt nem tartanám elképzelhetetlennek, hogy ott meg volt az a képességem, hogy megvédjem a lakosságot, esetleg negatív szellemi lényeket tartsak távol tőlük, vagy netán visszaküldjem azokat oda, ahová valóak. Itt megint csak bejön egyébként az a bizonyos "szűrő". Azt, amit láttam gyerekként, "gyerekszűrőn" át láttam, különben is az ember mindig a saját szintjén képes érzékelni a nem látható dolgokat, illetve megmagyarázni.

Mindenesetre érdekes, ha sorba veszem a gyerekkori történetem egyes elemeit, és megpróbálom felnőtt fejjel értelmezni őket:

A Fény erdeje egy kellemes napfényes, varázslatos erdő volt, ami tele volt hatalmas, vastag öreg fával. Itt éltek az apró fehér, kocsonyás testű rovarszerű kis lények, amiknek valami fekete ábra volt a hátukon. (Ez abszolút pozitív, fényerők átjárta terület volt, és nem földi élőlények lakóhelye.) Itt képesek voltunk repülni is.

A szörnyeken kívül a fő ellenségünk egy hosszú fekete, csuklyás ruhát viselő, kopasz és hegyes orrú, zöldes arcú emberszerű lény volt, aki szerintem valami reptilián lehetett és az emberei közt vámpír is volt, ami egyértelműen inkább energiát szívhatott el az áldozatából. Na, velük is csak mi voltunk képesek elbánni például.

Szörnyországban a paranormális tevékenységek hétköznapi dolognak számítottak. Egy haladó világban természetes a telepátia meg a többi.

Volt egy szőke hajú, piros szemű nő ismerősünk. Mi más lehetett, mint földönkívüli? Őt csak úgy emlegettem, hogy a "pirosszemű lány". Apu mindig nevetve emlegette, mikor eszébe jutott, mondván, hogy lehet ilyeneket kitalálni...

A szörnyek királya egy óriási zöld, takonyszerű lény volt, és úgy is neveztük, nemes egyszerűséggel, hogy "Takony", aki mindig ellopta az álmok koronáját. (Ezt speciel kölcsönöztem egy rajzfilmből, de a "nincsenek véletlenek" elv mindig él.) Ronda masszaszerű, negatív entitás, aki az emberek álmában támadott.

A szörnyországiak természetesen simán közlekedtek az űrben. Náluk minden lehetséges volt, ahogy egy nálunk fejlettebb civilizációnál alap.

Az Országos Szörnykutató Intézet az OSZI (ez kicsit vicces), minden létező szörnyet nyilvántartott a világegyetemben.

És bár hiába volt ez a neve: Szörnyország, sosem gondoltam úgy rá, mint egy veszélyes, gonosz helyre. Egyáltalán nem volt az, mert mi biztonságos hellyé tudtuk tenni.

A Fény erdeje a fent említett kicsi lényekkel. Repülünk... Már majdnem húsz éves rajz.

Egy azok közül a bizonyos apró lények közül:

"Takony"...

Ismerős az ismeretlenek közt

Nem is gondolnánk, hogy valójában mekkora utat jár be a lelkünk, és milyen irdatlan mennyiségű információ van elraktározva benne. Aki úgy gondolja, érzi és tudja, hogy van reinkarnáció, annak nem mondok újat ezzel. Megszámlálhatatlan élményt hordozunk magunkban, amiket nem is olyan nehéz felszínre hozni és tudatosan emlékezni rá.

Az emberben spontán is törhetnek föl emlékek, nem csak kisgyerek korban. Elég olyan helyen sétálni, ahol meglátunk valamit, ami valahogy ismerős, megérzünk egy illatot, vagy olyan arcot látunk, amire belül furcsa érzésünk támad, de fogalmunk sincs miért. A lelkünket emlékeztette valakire az illető arca, vagy éppen ő maga, egy régmúltban hagyott ismerősünk bukkant föl hirtelen előttünk, már egy egészen más életben és szerepben.

Az a véleményem, hogy egy ember arca tükrözi a benne lakozó lélek milyenségét - és most vegyük csak az emberi fajt. Valahogy úgy tudnám ezt elképzelni, hogy amikor egy lélek először kap testet, egy teljesen rá jellemző, egyedi arcot is kap. Ugyan tényleg a szem a lélek tükre, de a személyiség tükre szerintem az arc. Mivel egy lélek fő személyiségének jellemvonásai mindig megmaradnak, leszámítva, hogy milyen tapasztalásokon megy keresztül (mert csak az változik, hogy képes lesz eldönteni mi a helyes vagy helytelen cselekedet), minden egyes emberi testének az arca mindig hasonló vonással fog bírni. Tehát abban az esetben is, amikor egyik életében nőként, a másikban férfiként él. A tipikus, csak rá jellemző arcvonás mindig megmarad, ami életenként lehet lágyabb, lehet markánsabb - ha csak a nemeket nézzük -, de ugyanez a helyzet akkor is, ha az illető esetleg még a "sötétben tapogatózik", úgymond erősen a helytelen úton jár.

Gyakran előfordul filmekben is, mesékben, vagy egyéb történetekben, amiket az emberek a régi idők óta mesélnek, hogy a gonosz, negatív alakok ronda arccal rendelkeznek. A fő arcvonások egyes részei szerintem ebben az esetben szoktak túlságosan torzak lenni, elnagyoltak, vagy eltúlzottak lenni. Ez most csak a szélsőség kedvéért írtam így, mert természetesen nem mindig igaz ez minden olyan arctulajdonosra, akinek nem egészen harmonikus az arcberendezése, itt most kivételt képeznek azok, akiknek a karmájuk szólt közbe, mondjuk baleset következtében, nem beszélve az egyéb karmikus okról.

Van egy mondás, ami úgy tartja, hogy a világon minden embernek van egy hasonmása valahol, aki nem az ikertestvére (kivéve, ha éppen mégis), és rengeteg ilyen esetről tudunk is. Természetesen itt másról lehet szó. A rokonlélek fogalma lehet itt a magyarázat, hiszen a hasonló lelkek, hasonló arccal is rendelkeznek, úgy gondolom, ekkor jön a hasonmás effektus, ha mindketten, esetleg többen ugyanabban az időben élnek. Azért írom, hogy többen, mert rokonlélekből több is lehet az embernek. 

A rejtélyes "megkettőződést", amikor egy emberből kettőt látnak egy időben, doppelgänger jelenségnek nevezik, ami már évszázadok óta a köztudatban van és nagy fejtörést okoz az embereknek. Ebben az esetben totálisan ugyanúgy néz ki a két fél, nem pedig csak hasonlít, mint ahogy a rokonlelkeknél lehet a feltételezésem szerint. De mivel ebben az esetben időben ugyanakkor léteznek, a következő esetek biztosan nem ezzel magyarázhatóak:

Biztosan láttátok már ezeket a képeket, amik az interneten keringenek, itt van két példa: (Forrás: Staxnet.com)

Ezek itt éppen olyan összehasonlító képek - amik szerintem, nagyon durvák -, amiken a szereplők éppenséggel nem egy korban élnek , éltek. Az elsőn Leonardo Dicaprio és egy Judy Zipper nevű nő szerepel, aki 1960-ban élt, a másodikon Sylvester Stallone és IX. Gergely pápa látható...

Szerintem ez jó példája lehet a fenti elmélkedésemnek. Én valószínűnek tartom, hogy a két fenti híresség egy-egy előző életbeli énjét láthatjuk.

Az arc tehát igen árulkodó lehet. Van, amikor az illető szemébe nem tudunk belenézni, mert nem ránk néz éppen, de az arcát meglátva felderenghet bennünk valami, és akkor csak elég csupán ennyi.

Egy fél éve történhetett velem a munkahelyemen. Olyan helyen dolgoztam, ahol rengeteg ember megfordult naponta, mégis egyetlen egyszer éreztem ilyet különösebben erősen egy idegent megpillantva.

Egy magas, hosszú, sötét haját összefogott lányon akadt meg a szemem, akit meglátva, érdekes, nosztalgikus és szomorkás érzet tört fel bennem. Mint ahogy azt már, említettem, magam is érzékenyebb vagyok az átlagnál, ezért rögtön megpróbáltam elkapni, úgymond az érzést és megvizsgálni magamban. A lány egyszer nézett föl rám, nagy sötétbarna szemével, de hamar és közömbösen elfordult tőlem.  A jelek szerint kizárólag bennem ébredt ilyen furcsa érzés. Nő létemre hirtelen úgy éreztem, hogy nekünk közünk volt egymáshoz, és nagyon sajnáltam, hogy rengeteg idő után, amikor összetalálkozunk csak két vadidegen vagyunk egymásnak. Sajnáltam még mást is, az volt bennem, hogy mikor utoljára ismertük egymást, férfi voltam, és megbántottam őt. Semmi dolgunk nem volt már egymással, hacsak emiatt a számomra egyedül az, hogy közömbös vadidegenként és érdektelenül fordítson hátat nekem, mert hiába vagyok már másvalaki és ráadásul nő, érezni fogom ezt, mert nyitott vagyok erre. Nem volt ez valami nagy súlyos, karmikus lecke, de ugye a legkisebb hibák is visszaütnek, a legkisebbekért is felelni kell valamilyen formában.

Szóval, neki fogalma sem volt róla, hogy miután ő hátat fordítva távolodik, én még mindig ott állok és őt nézem. Valószínűleg eléggé csodálkozott volna, ha ezt látta volna... 

Éjszakai kíváncsiskodó

Tavaly gyakran megfordultunk a Mecsekben. A környékén több hasonló, nyitott gondolkodású ismerősünk lakik, akikkel bármit megoszthatok, akár abból is, amiket ezen a blogon most látatlanban megosztok mindenkivel. Egy nagyon jó baráti társaság alakult meg így, és ezáltal volt szerencsém sokat túrázni a Mecsek tájain.

A legtöbbször családilag mentünk, ám egy alkalommal, októberben csak japán barátnőm és én utaztunk el Mecseknádasdra. N. már négy éve él Magyarországon és annyira jól megtanult magyarul, hogy szinte folyékonyan beszéli a nyelvet.

A vendégház, ahol megszálltunk egy borospince soron áll, maga a ház kellemes, sváb falusi hangulatot áraszt, régies, erdészház szerű stílusával, és természetesen saját borospincéje is van. A vendégház két épületét alul ez a pince köti össze egy hordókkal és üvegekkel teli folyosóval, amelynek régi nyirkos falain kovácsolt vas gyertyatartók állnak. Tehát tényleg nagyon hangulatos az egész, és nagy élmény volt élőben ilyet látni.

Egykor ebben a házban laktak is, és csak később alakították át vendégházzá, de jó néhány eredeti berendezést meghagytak benne, mint ahogy a régi bölcsőt abban az emeleti szobában, amit N. és én megkaptunk. Tulajdonképpen padlásszoba volt, ahová meredek falépcső vezetett fel kötelekből összecsomózott kapaszkodóval, és egy padlóba épített csapóajtón át lehetett följutni oda a tetőtérbe.

A hátizsákokat a szőnyegre tettük, igazából csak félig pakoltam ki. A szatyrot a túracipőmmel szintén csak letettem a padlóra az ágy mellé.

Mivel a padlásszobában a két ágy egymás mellett volt, este, mielőtt aludni tértünk volna, N. és én még beszélgettünk. N., aki szintén érzékenyebb és fogékonyabb a láthatatlanra, elmondta nekem, hogy ő manót lát a borospincében sétálgatni, miközben mi éppen odafönt vagyunk a ház tetőterében.

Egyáltalán nem lepődtem meg a kijelentésén, mivel abszolút nyitott vagyok, és hiszek abban, hogy a harmadik szemmel bármit és bárhol észrevehetünk, ha elég érzékenyek vagyunk rá, nem kell ahhoz valaminek a közelében lenni. Azon se akadtam fönt különösebben, hogy manót mond, hiszen szerintem magától értetődő, hogy élnek természeti lények olyan helyeken, ami épphogy csak, vagy egyáltalán nem érintett emberi kéz által. Szerintem a legendáknak mindig van igazság alapjuk, elvégre nem léteznek véletlenek.

Meghallgattam N.-t, de különösebben nem foglalkoztam vele, csak elfogadtam, mondván, hogy ha van itt valami vagy valaki rajtunk kívül, legyen csak nyugodtan. Úgysem nagyon fog zavarni minket. Meg sem fordult a fejemben, hogy de igen...

Éjszaka hirtelen felébredtem, és ahogy kinyitottam a szemem, pár pillanat múlva tudatosult bennem, hogy mit is hallok. Az adott helyzetben lehetetlen volt ilyet hallani, mivel N. aludt, és nem ő okozta a zajt.

Őszintén szólva elsőre megijedtem, mikor fölfogtam, és nem mertem megmozdulni az ágyban, csak hallgattam döbbenten, hogy hangosan zörögnek a nejlon szatyrok a szobában, lent a szőnyegen. Valaki konkrétan turkált a holmijaink között, és eszébe sem jutott, hogy a heves zacskócsörgetésre felébredhetünk.

Megjegyzem, hogy semmiféle huzat nem volt. Október lévén minden ajtó, ablak zárva volt, a vendégház tiszta, rendezett, kulturált és gyakran felkeresett, tehát semmiféle rágcsáló vagy egyéb állat nem sétálgathatott a zárt szobánkban éjjel. Ha egér lett volna, igen csak nagynak kellett lennie ahhoz, hogy ilyen hangerővel és ilyen határozottan zörgesse a szatyrokat.

Egyből eszembe jutott, mit mesélt N., és meg is fordult a fejemben a tény: akit látott, az most éppen nálunk van a szobánkban és matat a cuccaink között.

Nem éreztem, hogy félnem, vagy aggódnom kellene, ezért a kezdeti ijedelem elcsitult bennem, de azért továbbra sem mozdultam meg az ágyban. Ha félni nem is kellett félnem, attól még az emberi részem nem akart az éjszaka közepén furcsa lényt meglátni a sötét szobában, ezért megnyugtattam magam, hogy semmi baj, oda se figyeljek, úgyse lesz semmi baj, aztán sikerült visszaaludnom. 

Másnap reggel persze N. sajnálkozott, hogy nem keltem föl és nem néztem meg a saját szememmel. Nem is tudom, inkább nem akartam, pedig én is szeretnék egyszer látni egyet. Ha választani lehet, inkább fényes nappal, mondjuk egy erdőben.

A következő éjszaka megkíséreltem, hátha gondolati síkon üzenhetek a lénynek, és megkértem, hogy ne jöjjön még egyszer, mert az embereknél nem szokás éjszaka hívatlanul beállítani valahová, ráadásul elég nyugtalanító érzés a tudat, hogy valaki éjjel az ágyunk körül sétál. Biztos vagyok benne, hogy nem képzeltem be, hanem tényleg éreztem a gondolatban átküldött üzenetem után érzett szomorúságot, ami felőle jött át. Bocsánatot kértem tőle, hogy nem bántani akarom ezzel, de tényleg ne jöjjön még egyszer. Ezután nyugodt, mély alvással eltöltött éjszakám volt.

Sem előtte, sem utána többet nem fordult elő ilyesmi.

Nem először aludtunk abban a vendégházban. Ez alkalommal a két épületből álló szálláson azonban csak ketten tartózkodtunk egyetlen szobában, vagyis nem volt sok a "betolakodó" ember, valamint mi ketten N.-el, úgy látszik, különösen érdekesek lehettünk a számára.

Amikor egy földönkívüli kapcsolat beigazolódik... (Nem globális szinten, csak egy személyes tapasztalat...)

A következő eset apukámmal történt meg olyan fél évvel ezelőtt, mielőtt azonban belekezdenék, szükséges egy kis bevezető...

Még nem tudom, hogy az előzményeket hogyan meséljem el, vagy hogy kezdjek bele, mert annyira szövevényes, hogy valójában nem lehet egyszerűen elmondani. Sokszor próbálkoztam már, de igazából csak a hozzám legeslegközelebb álló családtagok értik meg, illetve tudják, mi is a helyzet velem. Azt hiszem, ezt a blogot is azért kezdtem el, hogy szépen lassan, pontról, pontra tudjam majd elmondani ezt az egészet, végig haladva életem minden állomásán, ami elvezet majd addig a bizonyos pontig.

 Bevallom, kb. tizenhét éves koromban - mint ahogy azt már egy korábbi blogbejegyzésben megírtam -, megkíséreltem elmagyarázni egy regressziós hipnózissal is foglalkozó pszichiáternek, de nem bírtam. Leblokkoltam, és képtelen voltam könnyedén, folyékonyan elbeszélni a történteket, meg igazából utána nem sokat tudott segíteni annál, hogy elvitt egy előző életembe, aminek ráadásul köze sem volt mindehhez. Legalábbis, abból nem derült ki semmi.

Ezért a legjobb, ha egyszerűen csak azt mondom, hogy egyre tisztábban körvonalazódik ki előttem a tény, hogy kapcsolatban vagyok egy nem földi civilizációval. Lehet nagyon élénk a fantáziám, sőt, elismerem, hogy így van, bár a harmadik szemmel való látáshoz elengedhetetlen egy fajta belső látás, és nyitottság, hiszen aki le van blokkolva ilyen téren, az semmit nem fog látni, amikor becsukja a szemét. Az emberek mindenre azt mondják, hogy ez vagy az csak puszta fantáziálás, mert a legtöbben be vannak szűkülve a harmadik dimenziós anyagi világ falai közé, és elhiszik, hogy azokon a falakon túl semmi nem lehetséges. Szerintem, aki használja a fantáziáját, az totál egyenlő azzal, hogy használja azt a képességét, belső látását, ami betekintést enged egy nem látható dimenzióba. Legyen szó bármi furcsaságról, amit látunk a belső szemünkkel, azt azért látjuk, mert ott van.

Egy döbbenetesen szövevényes, tökéletes, részletes világot megalkotó írónak, én azt mondom, meg van az a képessége, hogy kristálytisztán átlásson egy másik dimenzióba, hogy elmesélhesse az ott történteket - és itt most konkrétan a sci-fi, vagy fantasy művekre gondolok, mint pl. A gyűrűk ura. Ezzel nem azt mondom, hogy szóról szóra igaz benne minden, hogy élt egyszer egy Frodó, aki elvitte az Egy gyűrűt megsemmisíteni, meg ilyenek, mert minden író mégiscsak a saját lelkének szűrőjén látja mindezt. De láthatott hasonlót, amit ő a saját szűrőjén keresztül belehelyezett egy keretbe, aztán regény formájában kikerült a kezei közül.

Tehát visszatérve arra, amit szeretnék elmondani, kapcsolatban vagyok valakikkel, amit sokáig csak sejtettem, és gondolhattam volna azt, hogy túlságosan élénk a fantáziám. Csakhogy mindig nagyon nyitott is voltam, akár a legmeredekebb válaszokra is. Így aztán utána nézegettem az interneten, visszaigazolásokat kerestem. Az első nagy visszaigazolást akkor kaptam, amikor valamelyik spirituális oldalon megtaláltam az egyetlen, témámhoz kapcsolódó írást. Egy interjú volt olvasható egy médiummal, aki kapcsolatban állt ennek a bolygónak a lakóival. Még egyelőre nem szeretném elárulni a bolygó nevét, csak annyit, hogy amiket ez a médium elmesélt, teljesen alátámasztotta és fedte mindazt, amit én, magamtól is tudtam velük kapcsolatban. Ez tavaly, év elején volt, ekkor kezdtem el ténylegesen elfogadni, és tudatosan kezelni magamban ezt a kapcsolatot.

A másik nagy visszaigazolást néhány hónappal később, tavaly szeptember környékén kaptam, Ez volt az, ami apukámmal történt, és itt döbbentek meg a családom közeli tagjai is, és fogták föl ép ésszel, hogy mindvégig tényleg igazam volt.

Ekkor már két hete jelent meg előttem folyton az a jelenet, hogy apukám egy szobában ül és beszélgetést folytat egyikükkel. Olyan érzésem volt, mintha valamiféle pszichológiai kezelésben részesítették volna apukámat, de inkább jobb szó itt a lélekgyógyászat. Állandóan ez a jelent ugrott elém. Aztán egyik este elmondtam anyunak, hogy mit látok, és hogy szerintem aput látogatják.

Kb. egy héttel később apu azzal hívta fel anyut telefonon egyik reggel, hogy éjszaka valami hihetetlen dolog történt vele. (Apu nem lakik velünk.) Azért is akadtunk ki ezen mindannyian, mert apukám tipikus anyagba ragadt ember, aki a "hiszem, ha látom" elvet vallja, állandóan kételkedve fogad mindent, és kiskorom óta hangoztatta nekem is, hogy szálljak már le felhők közül. Apukám nem talál ki ilyeneket, nem az az ember.

Elmesélte, hogy éjszaka felriadt, mert az élettársa hangját hallotta, amint ezt mondja neki: Ébredj! Aput ekkor az a képtelen látvány fogadta, hogy egy elég magas, majdnem két méteres csuklyás alak áll mozdulatlanul az ágy mellett, az élettársa pedig, akinek a szólító hangját hallotta, aludt.

Az alak homlokának magasságában fényes vörös pont égett. Apu másodpercek alatt próbálta értelmezni és felfogni a látványt. Az áramelosztó piros jelzőfénye nem lehetett, mert az a padlón volt. Ez a vörös fényforrás tényleg az alak homlokán világított. A következő pillanatban apu mozdult volna az ágya mellett, biztonság érdekében tartott vadászkésért, de akkor hirtelen egy megnyugtató érzés járta át, és ez villant be a gondolataiba: Arra semmi szükség!

Ezután apu egyszerűen csak elaludt. Másnap reggel, azt is mesélte, hogy akkora energiát és fittséget érzett, amit már nagyon régen nem. Nem fájt sem a gyomra, sem a dereka, sem a gerince, fel volt frissülve, pörgött, jó kedve volt. Így indult el horgászni egyet. Aztán a nap folyamán lassan elcsitult benne ez a kicsattanó energia, utána viszont nagyon pocsékul kezdte érezni magát. Borzasztó fáradtság tört rá, dekoncentrált lett, egyfolytában bénázott horgászás közben. Tipikusan úgy reagált a szervezete, ahogyan egy ilyen energiabomba után szokott az embernek. Az energiaszint különbségek pontosan így viselik meg az embert. Kap egy magas forrásból egy jó nagy löketet, aztán ahogy beépül a sejtjeibe és a lelkébe, és visszakerül a maga megszokott harmadik dimenziós, emberi szintjére, kellemetlen érzés a különbséget megtapasztalni.

Én személy szerint nagyon fellelkesedtem apu esete után. Hatalmas visszaigazolás volt ez nekem, és nagyon boldog voltam, ráadásul anyu is vissza tudta igazolni, hogy előtte egy héttel lényegében elmondtam, hogy apuval ez fog történni, hogy találkozik velük. Igaz, hogy más formában láttam a jelenetet, hiszen a földi, emberi szűrőmön keresztül úgy jön át egy információ, hogy emberi, anyagi szinten felfogjam, amit látok, de megtörtént. Két testvérem ekkor csodálkozott el igazán ezen az egészen, pedig már sokszor hallották tőlem, hogy ezekről a dolgokról beszélek. Ezek után először tudtam erről beszélni apuval is, de még így is csak "erősen hajlott" affelé, hogy higgyen nekem. Bár mindent nem tudtam neki elmondani. Én még így is furcsán éreztem magamban, hogy ezekről beszélek neki.